„Veletek harcoltunk…nem mint zsoldosok, nem a saját személyes céljainkért, hanem abban a reményben, hogy Ti sikeretek, s ebben a mi részvételünk is, alapja lesz annak a további harcnak, mely életünk szakadatlan célja: harc Lengyelország függetlenségéért…”
A magyarokhoz intézett felhívásában ezzel a vallomással fejezi be Wysocki magyarországi hadi pályafutását 1849. augusztus 20-án, elhagyva a vérző magyar földet. Ebbe az egy mondatba tömörítve fejezte ki azt az eszmét, melynek jegyében a lengyelek közel egy évig harcoltak együtt a magyarokkal a közös ellenség ellen, s bár a túlerő által legyőzetve távoztak, örök emléket hagytak maguk után, amelyet nemzeteink a mai napig őriznek.
A magyarok Wysockiról aránylag keveset tudnak, s nem sokkal többet a lengyelek sem. Hosszú időn keresztül elhalványította alakját az 1831-es híres tábornokok és a magyar szabadságharc vezéreinek dicsősége és tekintélye
Wysocki 1848 októberében érkezett Magyarországra Lvov és Krakkó városi tanácsai küldöttségének az élén, hogy megbeszéléseket folytasson a magyar kormánnyal. Célja valószínűleg az volt, hogy lengyel fegyveres erőket hozzanak létre Magyarországon, s hogy lengyel-magyar katonai és politikai együttműködést alakítsanak ki.
Józef Wysocki mögött ebben az időben már hosszabb politikai és katonai tevékenység állt.
A honvédseregben Wysocki dicsőséges katonai pályát futott be. Szolnok alatt Damjanich hadosztályában, mint egy magyar dandár parancsnoka vett részt, s alapvető szerepe volt a csata lefolyásában. A tavaszi offenzíva idején minden ütközetben részt vesz, mint annak a magyar hadosztály parancsnoka, melyhez a lengyel légió is tartozik.
1848 decemberétől 1849 májusáig Wysocki őrnagy tábornokká lép elő. Minden előléptetése magyar hadvezetés elismerésének kifejezése egy-egy konkrét cselekedetéért. Az Arad alatti harcokért alezredesnek nevezik ki, a Szolnok alatti ütközetért ezredesnek, s a tavaszi offenzíva csatáiért tábornoknak.
Politikai indítékokból vagy talán személyes irigységtől indíttatva ellenségei Wysockit gyenge, erőtlen karakterű, könnyen mások befolyása alá kerülő, tanácstalan és katonai tehetség híján lévő emberként jellemezték. A szembesítésnél e megállapításokból igen kevés állja meg a helyét. Wysocki lényegében tényleg szelíd, nincs benne semmi az alárendeltjeiből, félelemből kevert tekintélyt kiváltó félelmes vezérből. De gyenge sem volt. Erre mutat szívós harca a viszontagságok ellen, akár a magyar kormánnyal való tárgyalások időszakát nézzük, akár hadi és nevelői tevékenységét, szervezői működését, egész katonai pályáját, vagy azt a kitüntető véleményt, melyet Kossuth adott róla – mind, mind azt bizonyítják, hogy Wysocki nem volt sem gyenge, sem tehetségtelen ember.
A Szolnok alatti bravúros rohamáról ismert Poninski, az 1. ulánus ezred parancsnoka grófi címe ellenére a felettese iránt érzett lojalitását kifejezve a háború végén ezt írta: „Az áldozatkész és tiszteletreméltó Wysocki… nagyon demokratikusan tekintett a katonákra”, bajtársainak nevezte őket, és szemrehányást tett a tiszteknek, ha azok alárendeltjeiket bántalmazták.
Wysockinak valóban ilyen szemlélete volt. A katonát egyenruhába öltözött, s a haza védelmében kezébe fegyvert fogó állampolgárnak tekintette, a hadsereget pedig olyan eszköznek, mely a szabadság kivívásának célját szolgálja.
Wysocki mint politikus, és mint közéleti személyiségi is jobban megértette más tiszteknél, az ebben a különös lengyel környezetben uralkodó szellemet.
Olyan nagy szavakat – mint a haza, szabadság, demokrácia – nagyon ritkán használt. Ezeket szentnek tartotta, melyeket a katona szíve mélyén őriz, s melyek nem hétköznapi használatra szolgálnak. De egyszerű katonaszóval, mintegy véletlenül és kelletlenül odavetett szavakkal mindig elérte, amit akart.
Wysocki alacsony termetű, csúnya, vörös arcú ember volt. Rosszul ülte meg a lovat, kajlán nézett ki rajta. A huszárok, a született lovaskatonák kiviccelték, utánozták, karjukkal hadonásztak, hátukat meggörbítették, – de mintegy e hibák ellensúlyozására hozzátették: igen… de az aztán ember! – és ujjukkal a homlokukra mutattak.
A harcba hidegvérrel és személyes bátorsággal tűnt ki. Példájával képes volt magával ragadni a katonákat, akik abban a mély meggyőződésben, hogy dicsőségben és győzelembe vezeti őket, ingadozás nélkül követték a tűzbe
Nem volt nagy kaliberű vezér, nem volt stratéga, ilyen tekintetben nem volt hasonlítható össze sem a vakmerő Bemmel, sem a meggondolt Dembinskitvel, vagy akár Görgeyvel. A csatamezőn, melyet „tábornoki tekintetével” mért fel, kitűnően boldogult. Amikor azonban szem elől vesztette a terepet, s távolról kellett irányítania a csapatokat, magbiztonságát elvesztette.
Wysocki nem félt a felelősségtől. Damjanich Szolnok alatt ingadozott az ütközet megindításával. Háromszor adott parancsot a támadásra, s mindháromszor azonnal vissza is vonta. A helyzet azonban nem tűrt halasztást. Az osztrák tüzérség komoly veszteséget mért a zászlóaljakra, melyek kezdtek megingani. Az Abonyba küldött szerelvény Ottinger lovasságát hozza. Mindezt mérlegelve a hős Wysocki – amint őt Klapka nevezte – megtöri a parancsnokok ingadozását és a honvéd zászlóalj élén támadásba, veti magát. Példáját követve támadásra indul a többi zászlóalj is. Az ellenség védelmét áttörték, Vécsey elfoglalta a hidat, a várost pedig bevették. Amire Ottinger egysége a segítséggel megérkezett, már késő volt. Wysocki pontosan meghatározta az ütközet megkezdésének utolsó lehetséges pillanatát.
A háború végső szakasza aláásta Wysocki egészségét. Rossz egészségi állapota arra készteti, hogy lemondó jelentést írjon. Kossuth, aki Wysockit önzetlenségéért és a demokrácia iránti odaadásáért nagyra becsülte – nem fogadja el lemondó nyilatkozatát. Ezt abban a felemelő hangú, Wysockihoz teljes bizalommal forduló levelében fejezi ki, mely az alábbi szavakban fejeződik be: „Marad Tábornok Úr! Tartsd magadnál a parancsnokságot, melyet bizalommal helyeztem kezeidbe. Tarts ki mellettem. Megmentjük a hazát és a szabadságot. Számítok rá, hogy Ön nem hagy el engem.”
Wysocki a felkelés vezére mellett végig kitartott. Fedezi az országot Szegednél elhagyó csapatokat, s részt vesz a szőnyi ütközetben. A betegségtől erőtlenül, kocsin teszi meg a csatához vezető tragikus utat. Itt vállalja magára utolsó katonai kötelességét – Kossuthnak és a magyar kormány megmaradt tagjainak a török határig való fegyveres kíséretét – ezzel be is fejezve katonai pályáját.
Wysocki becsülettel harcolt a magyar ügyért, mert felfedezte, hogy az ellenség közös, s mert mint annyian Ő is arra számított, hogy a harcot, s egyben a felszabadított magyarok segítségét is át lehet plántálni Lengyelországba. Mély demokratizmusa, haza és szabadság szeretete nagyon sok barátot szerzett neki a magyar hazafiak közül.
Orsovánál a még szabad magyar föld utolsó darabkáján a már idézett magyar néphez szóló felhívását ezekkel a szavakkal fejezte be: „Őrizzétek meg nemes szívetekben annak emlékét, hogy eljöttünk veszélyben lévő hazátokba…”
A magyar nép megőrizte, és nemzedékről-nemzedékre hagyományozta a Magyarország szabadságáért harcolt lengyelek mai napig is frissen élő emlékezetét.
Nem volt géniusz, hanem nemes szívű ember, jó katona, aki minden erejét a szabadság kivívásáért áldozta, s aki senkit sem fosztott meg attól a megtiszteltetéstől, hogy hazáját szolgálhassa.
Magyarországról való távozása után Törökországban Wysockit a többi magyar menekülttel internálták.
Utolsó éveit a párizsi szent Kázmér menhelyen tölti, s ott is hal meg 1873 december 31-én.
